fuss

úgyleszazjó, ha ez mese ittavégefusselvéle.

az íráskényszer meg úgyishelyetkérmagának másutt.

gyertekát!

madármagas

és ha a nagyszél feltépi az ablakokat, alányúl a matracnak, háromszor körbevisz az üres szobában, majd imbolyogva kiszáll az éjszakába, akkor elhiszem, hogy van ereje. okosszél ez, és gúnyos leginkább, átrendezte az utcákat, utcatablát le nem csavaroz, nincs nagyon finom ujja, csak kupacol, szét meg össze, újrateríti az őszt. a december sokmindenre képes, már máskor is megfigyeltem.

szélvész, száll a hajam, száll a sálam, ősz a sárban, most befúj a tél.

én nem tudtam, hogy lehet, hogy hogylehet a hatodikon élni, ez nem a lombszint, ez a madármagas. habár most, hogy van a nagyszél, felkavarodik a falevél ide is.
most az erkélyről egyenletesen tudnám teríteni naplólapjaim, szerelmes és búcsúleveleim, fehérneműim szépen. mit még? röpiratot, persze. amely arról tudósít, hogy a pozsonyiúton él a legtöbb kiskutya és kisgyerek, tessék a parkot, hát, éjjelnappalivá tenni, nagy a szükség, mert be kell osztani, a pozsonyiúton él a legtöbb kiskutya és kisgyerek.

röviden

legurult a rózsaparfüm, eltörött és kiömlött, pedig tegnap örültem, hogy még több mint a fele megvan, de milyen kár, mert már úgy kéne nekem az a szép üvege, és most se ez, se az, és bőgtem is.

csak ilyen röviden tudom megfogalmazni magam.

lenni volna jó

mint a szita, csupalyuk a cirkuszsátor, megfoltozni, felmászni és megfoltozni, gondolom, de ez is csak olyan időhúzás, mint ledörzsölni a vágásrajelölt fák jelölését az erdőn, és eltelni a jóérzéssel, életmentővagyok.

meg még halálmentőnek lenni volna jó ("kútnak lenni volna jó, utas-itatónak"), ha már meguntam a buta faéletmentő játékot, akkor csak jelenlenni, amikor dől.

melyik voltam én

"mattot mersz adni apádnak, jányom?!" szigorúan kérdezte, de nevetett a szeme, volt hogy rákaptunk, minden nap játszottunk, két kis zsámolyon a dohányzóasztalnál, nem váltottunk színt, de nem tudok visszaemlékézni, melyik volt ő, melyik voltam én, pedig mindig ugyanaz. mással nem is játszottam soha, pedig volt olyan férfim, akinek órája is volt, egy műanyag dobozban tartotta, és egy rongyba is be volt tekerve, ebből tudom, hogy ez egy fontos tárgy, de mivel sosem játszottunk, a sakkra nem emlékszem, vagy mégis, hogy olyan tekercsbe tekert tábla, amit kisimogatni kell. nem tudom, hogy csak filmen, vagy igazán is láttam olyan emberméretű figurás játékot, vagy csak álmodtam, de miből lehet az, hogy meg lehet emelni? de termálvízben játszmát úszósapkás öregekkel biztosan láttam, meg parkbélit, meg aluljárósat. én nem tudom, divat e ma a sakk, pedig ruhamárkát is lehetne rá építeni, kicsi figurák hímezve, nem a kerek paraszt, hanem a ló, annak olyan szép a profilja, meg a bástya. csak akkor játszottunk, ha jókedve volt, ha hívott "egy parti, kisjányom?", sose mondtam nemet, felraktuk, es elkezdtük, az első öt lépés tükörképe egymásnak, semmit se fejlődtünk, annyira egyformán játszottunk rosszul, hogy nem értem, hogyan tudtuk befejezni végül. ha kéne egy nekem való lépésmódot választani, akkor az a futó az átlójával, az átlóban haladás az nem zuhanás lefelé, és nem az a magabiztos, egyértelmű emelkedés, én ilyen átlóban megyek előre, meg vissza is. de kőlapokon lóbanlépni szórakoztató, szoktam.

szemek

amikor haza akartam hozni azt a követ a saomiguel szigetrol, amit meg se tudtam emelni, akkor nem értettem, miért nem lehet, pedig meg se tudtam emelni. nehéz nekem a felfogásom. nehéz nekem. és azt sem értem, hová lett harminc pár mackószem, és hogy tényleg hatvan mackót megvarrtam, mert száz párat csinált nekem az üvegműves, aki a preparálóknak csinálja a mindenféleszemeket, sok év telt el, a hatvan így-úgy elfogyhatott, de az a harminc pár amit sehol sem találok, azt nem tudom elgondolni, hoválett. egy szál dróton kétszem szem, de már nem keresem, mostmár megint az üvegest, aki majd megint. demégis, olyan nyugtalan vagyok, hogy szemek vesznek el, szemet-szemért, sziszegem fogaim közt, és húzogatom ki sorra a fiókokat, dobozokban turkálok, kosarakba merülök bele. különben meg: boszorkányság. de most ez olyan senkiföldje, a nyárinadrágot márnem, a téliszoknyát mégnemvarrommeg, és brúnó hímzett ünnepistóláját is csak rakosgatom, pedig abból párnahaj. haj, ha mindenből lehetne valami egészenmás! énnekem meg a csodavarrógép, ami így átalakít. változásműhely, ez lenne kiírva, félfogadás ekkorakkor, nehéz pokrócból könnyű vitorla nyárra, ha van rá igény. de nehéz nekem a felfogásom, amikor azt sem értem, hogy Napfény Csillárszaküzlet, pedig ez megtörtént valahol a bartókbélaúton, ez valami gúny, tudomisén, de engem bántott, mint egésznyáron a napsütés, de mostmár beborult, mit hoz a tél, kiderül.

lomkabátmedve

a lomkabátnak voltak kalandjai férfibunda korában is, nincs oka panaszra, téli kalandok, persze. olyasfélék, hogy még cukrászdában is járt, akkor hó is esett, a rosszul fűtött kicsi édesszagú üzletben a hópelyhek éles jégkristályokká fagytak, ragyogott a bunda, éppen mint a férfi két szeme, ahogy elnézte a habok mögött zavartan pislogó nőt. a lomkabát férfibunda korában vonatra szállt egyszer, várjunk csak, kétszer szállt vonatra, egyszer mikor kuncongva takaróztak alatta, hogy a kalauz is mosolygott, egyszer mikor kis emelvénnyé hajtogatták, hogy jól kilásson az ötéves, bár, a jegesbalatont, így se lehetett elhinni, hogy látta, csak valami varázslat. a lomkabátnak férfibunda korában volt pár hónapon át egy szaloncukor a zsebében, aztán csak a papírja a belsőzsebben, de az még a következő télen is. a lomkabáthoz, férfibundakorában odabújt egy kamaszlány, igencsak zavarba hozva a bundát, aki egy bálterem előtt lógott csak egy fogason, más bundák társaságában, de az a pirosarcú lány, szemével kikereste, és orrát, arcát dugta a bundába, még egy bunda is megérzhette, ez nem is neki szól igazán, és ez az este titok maradt, a kamaszlányok olyan illattalanok még, meg senki nem látta a bújást, nyomot nem hagyott, így édes örömöt sem, de legalább keserű szomorúságot sem. a lomkabátnak férfibunda korában volt egypár nehéz tele, olyasmi, hogy húzta, lenyomta a férfi vállát, aki görnyedten járt alatta, és volt egypár könnyű tél is, kigombolt kabátvitorla, villamos után futni, majd mégsem felszállni, futva gyorsabb, csakhogy meglepetésnek valaki elé érni, és ezen a könnyű télen, még az is megtörténhetett, hogy szerdai napon a férfibunda a Szabadság-hegyen találta magát, azon a kilátás-sincs-kilátón, csak a kopasz fák koránaj körben, és ezen a télen a férfi sosem fázott, mindig melege volt, és a bunda a nőre került, vele a sál is, és az a kockás gyapjú soha nem is került vissza, a férfibunda többé sosem látta.

a lomkabátnak az idén lomkabátkorában nyári kalandja lett, alig van bunda, aki ezt megéri, forró koradélutánban szedték össze, húzodozott tőle, olyan lemondó volt már, reményvesztett, koszos, és elmúlásszagú, alig lehetett a lombőröndbe gyűrni, váltott kézzel kellett cipelni, aztán ahogyan mégis megadta magát, utazást lehetett játszani vele, a pozsonyi utca inkább már pályaudvar, a nyáridélután inkább már hajnali indulás, a park inkább már pénztárcsarnok, és mindenki utazó, a lomkabát meg hetekre való nyáriholmi, könyvek, könnyű blúzok, parfümösüveg, napernyő.

a lomkabát könnyen adta magát felmetélni, még annál is könnyebben, szakadt, feslett maga is, a tűt tűrte, a cérnát állta, a lomkabátmedve feje meg telistele hetvenév emlékével, nem árulkodik, én is csak találgatok, hogyan is volt a lomkabáttal férfibunda korában.

gyönge a gyomra

legyek én a pásztor, a temérdek gyalogbodza meg legyen az a sok öröm, meg az a sok bánat. így összekeveredve, ahogy szokott, innen nézve, meg se lehet mondani, melyik melyik. olyan vagyok, hogy kalapos, a hátam megvetem, a térdeim felhúzom. van három bárányom, nem sok, de nekem éppen elég. nagyon oda se kell figyelnem rájuk, mert az egyik a múlt, a másik a jövő, meg a jelen, hogy elvesznének, aligha, nézek csak magamelé naphosszat. a jelen nevű bárányommal nehéz, szokatlanul engedetlen, lemaradozik, állatorvost is kellett már hívjak hozzá, csak feküdt, nem evett, nem ivott, gyönge a gyomra. itt férfi vagyok, gondterhelt. öreg vagyok, egykedvű. kutyám talán nincsen. sincsen. házam talán van. is. kertem talán a ház körül, de csak párlépésnyi, kút van, fészer, kertipad. szüleim nem élnek, már régesrégen. szeretőm, csak volt. kicsit fázós vagyok, jön a tél megint, az ördögvigye, nyáron is kellett a kiskabát, húzok majd magamra mindent, akkor se lesz jó. ágyam kényelmes, azzal a mélyedéssel, amit a testem csinált bele, odu, azt mondom rá, kanalam megszokott, bögrém csorba, de nem élesen, cipőim jól elkoptak, kalapom már kiszolgál. gondolataim világosak, meséim szövevényesek, de hallgatóság már nem kell, itt vannak nekem a három bárányok, múlt, jövő, jelen, elfoglalom magam.

de a gyalogbodza mérgező. mind.

álmodozó

ha én egy bogár vagyok, mondjuk, bogár, mondjuk, fényeshátú, szépfekete, és a kis csápjaim megérezték már, hogy ősz, akkor most nagyon bizonytalan vagyok, és futkosok összevissza, és mindigcsak be az árnyékba. olyan bogár is vagyok, aki beesik a vízbe, nem evickél, megadjamagát. de ha én lány vagyok, mondjuk, lány, szőke és vastaglábú, és megérti a fiú a bárban, hogy hidegtejjel kérem a kávét, akkor olyan boldog vagyok, hogy órákig megülök, nincs is velem gond, csak sok asztalnál, mert ahogyan jár a nap, úgy bújok előle, mint mikor bogár vagyok. de ha én gyerek vagyok, mondjuk, gyerek, békés, magánakvaló, akkor a vízben guggolva szedegetem a tojásforma kavicsokat, kiviszem a partra, átnézem, megfelel-e valóban, vagy csak elkapkodtam a válogatást, nem bírtam ellenállni a soklegyen-nek, és az olaszapákat, akik azt mondják a gyerekeiknek, il mio amore, őket nézem szerelmesen, mint mikor lány vagyok. de ha én kavics vagyok, mondjuk, kavics, fehér, rajzos, kerekforma, akkor nagyidőket élek meg, de semmi sem izgat, átalszom az időt, de megélem a pillanatot, mint mikor gyerek vagyok. de ha én szerelmes vagyok, mondjuk, szerelmes, boldog és boldogtalan, akkor messzire ellátok a tengeren, át a cres-re, fel a hegyeken, le a hegyekről, be egy titkoskertbe, templom is, temető is, meg nehezenművelt, kicsi sziklás veteményes, csupa meztelenség, eltéveszthetetlen édesillat, és tehetetlen ringatnak, görgetnek hullámok, mint mikor kavics vagyok. de ha én én vagyok, mondjuk, én, harminchároméves, álmodozó, akkor semmiseelég, kicsi ez a tengerpart, szűk ez a világ, kevés az idő, és pontosan tudom, mit akarok, mint mikor szerelmes vagyok.

valamit mindig nagyon

mert úgyképzeltem, lesz valami senkiföldje a nyár meg az ősz között, azert alighittem, hogy vasárnap megtörtént, ment az egyik, jött a másik, hogy néma az erdő, azok az apróénekesek mind seholmár, és egypár édesfoltban sommal terítve az út, és napmeleg, amit szedegetünk, de őszízű. ha nagyon szomjas vagyok, én beleiszok a patakba. de én mindig beleiszok valami patakba, mert én valamit mindig nagyon. lemaradok, előresietek, visszafele mindig rövidebb, mint oda, alacsonyabb is, ami emelkedett az lejt, és ha valami lejt, akkor az én testemre merőleges meg párhuzamos erők is hatnak, meg összeadódnak, meg tudomisén, de jólesik. van aki jobban tud kukoricátlopni, és van aki jobban tud latinul, én meg kezdem érteni, hogyan és miként kéne újra közösségben élni, igen, bohócom, igen, a vándorcirkusz, megint azt emlegetem, de azt se bánom, ha a jövőnyáron a szekértábor egyhelyben áll, mert azt a hidegvizes kavicsos lépegetőt mégiscsak nem lehet hordozhatóra csinálni, pedig az kéne már meglegyen, hogy a saját lábunkon megálljunk, az meg a földön, de mindig mennikész, futni, ha úgyvan. valami zavarosat mondhattam arról hazikámnak, a rendetlensváblánynak, hogy a fenevigye, kitérdekel, mi van, mi lesz, másra se legyen gondunk, mint azt az egypár szeretetkapcsolatot megőrizni, aztán megőriz majd az bennünket, mert azt felelte, mivanmár, miért ez a szentpálosduma, de elérzékenyült mégis. itthon bevezetve a napimasszázs, nem varázslat, érintésterápia, a csuklón-bokán fogott meglengetést is bevezetném naponkéntre, de az megmaradhat, nembánom,  az ünnepekre.

adokkapok

azt mondta az öregaszony, hogy az a francos kutya is, a fene essen bele, egész nap kapar, ez is csak azt jelenti halott lesz, de én tudom, hogy csak a dögmeleget jelenti, ha a kutya ás, de azt is tudom, hogy a nagymeleg is elviszi magával, meg a nagyhideg is, azt aki már aligalig tudna maradni. de elvisz a közelgő iskolakezdés is egypár gyereket, túl nagy stressz, több a baleset, kiderül a szívrendellenesség, aki várja, az is szorong a szeptembertől. liheg a nyár, még a fülembe, még a nyakamba, kivárok. több savanyúságot tettem el az idén, mint édességet, rendetlenebb a kert, és zajosabb a ház. semmit se bánok, ha nyúlfüleket emelek a fejemre, és mozgatom hozzá az orrom, akkor felelősségem se sok van, kicsi selymes állat, szeressetek! ki van próbálva, különböző fülek állnak jól kinek-kinek, kerek, meg háromszög, meg hosszú. az igazifül meg olyan jellegzetes, mint az ujjlenyomat, mesélte a rendőr, de nekem csak ropogósporc, meg finom cimpaszalonna, én nem tájékozódom igazifülek alapján, mesefülekkel már inkább. másfajta rendszertan kéne, egy másik facebook, benne mondjuk olyan alapadatok, hogy inkább a vállam lógjon ki a paplan alól, vagy inkább a lábam, meg hogy vasalni utálok, de a körmöm mindig tiszta, vagy az sem, és szeretek mitesszereket kinyomni, vagy hányinger a gondolata, béka jöhet, sáska soha, kígyó vagy egér, napimegosztásban pedig, szúnyogcsípésem elvakartam, fejemet elfordítottam az utcán, a túloldalra is átmentem, vettem méregdrágán, egy csodahaszontalant, megkívántam a liftesfiút, volt ma adokkapok bőven. mondtam már, hogy a növényrendszertan is elavult, színszerint meg illatszerint, és akkor nem a krumpli rokon a paradicsommal, de azt a családot, hogy varázsdiófélék, azt megtartanám, csak még beletennék eztazt. bundásbogár, az a neve, aki a rózsákat falja, kedvesnév, mint a medvelepke, de fűben fekve kválasztok egy tyúkláb forma fűszálat, éppen mint a levesben, amik, de az nem a kakaslábfű, hanem az ujjasmuhar, és én egyre inkább azt hiszem, az élet nagyonegyszerű, csak nagyonmegkavartuk.

ženska plaža

valaki azt mondta, ezt a vilagot a nok mentik majd meg, en meg szomoruan ingattam a fejem, seholsincsenek mar, akik. mert ezelott en meg sosem jartam a paradicsomban. ennyi szepseget meg sosem lattam, ilyen magatolertetodo szertartast sem. valasztunk magunknak sziklat, kiallo kovet, amit sargara es selymesre alakitott a kenes viz, hogy megtamasszuk hatunkat a terdigero vizben ulve, es combjainkat kitarjuk, valamelyikunk felkel, megmerit egy vodrot a forrasban, visszabotorkal kozenk a koveken, es ameddig jut a vizbol, szetontogeti vallunkon, es visszahelyezkedik az ulohelyere, aztan megy mas. varom, hogy ram is keruljon sor, majd megerzem, amikor, a csigolyakra csorgatom a vizet, ugyosztom, jusson mindenkinek. vagy kimaszunk a partra szaradni, vagy felkuporodunk a sziklakra, terdre, konyekre tamaszkodunk, fenekunket a nap fele tarjuk. es ahogyan szaradunk, az utolso par vizcsepp utjat mar pontosan erzem, merrol merre halad, kicsi utat bejarva. feherek vagyunk, barnak vagyunk, szokek vagyunk, feketek, husosak, rozsaszinek, vagy sotetpirosak. oregek nem, remenyvesztettek sem. beszelnek hhozzam harman, nem ertem oket, de nevetunk. egy asszony iszapot ken hasunkra, akkor most hasunkat nyomjuk a nap fele, mikor megszarad, becsuszunk a vizbe, es lassan leazik. kislanyok jatszanak egy sziklaarnyekban, pikkelyekre szednek egy tobozt, szeret-nemszeret, igykepzelem. kendobe tekerem a vallam, valaki bologat, es egy hajtincsemet emeli a nap fele, es ugybeszel, hogy aztmondja, nagyon vilagos, megegek, ha nem takarom el a vallam.
kifekszem a partra, eppen elferek. azt hiszem, nagyanyaim, anyam, hugaim, novereim, lanyaim es unokaim kozt fekszem. boldogvagyok.
nincs mas dolgom, mint koveket szedni a forrasbol nobarataimnak, kicsi biztatasul, mentsek meg a vilagot.

montenegroi anzix

"a hullamokat csak az szamlalja, aki sotetben hallgatja, a.hullamverest, nem az, aki latja a tengert." a bojana idekoptatja a fekete hegyeket, kiteregeti a partra, az adria meg elsimogatja, ahogy eppen kedve tartja, ma belepek, es maris godorben vagyok, tegnap itt egy buckaterasz volt. hallgatom a hullamokat ejszaka, es huzza, loki a testem. ringat. tegmap a szarazfold felol fujt a szel, a tenger meg, mint ki felesel vele, felmagasadott es kihabzott a partra. megharagudtam ra, nem jutotam beljebb, es hatba is vagott, kifele indultam, duzzogtam, a viz meg mellem futott, fulembezugott, de nem bekitett, ugy ereztem, kinevet. a borom szereti a tengert, puha es illatos tole, az izmaim azt hiszik, ezer kez simogat, a tudatom tisztaban van vele, hogy az elet kezdete, es ami szarazfold, az is csak kicsike sziget a vilagtengerben, de a lelkem feli, rettegi. amikor befele setalok olyan gondoltaim lesznek, amit a tenger sug, mas nem lehet, abbol a melybol, amit eppen nem szeretek, hogy latom a labfejem, es tovabb semmit. ugyvanez, hogy a tenger ismer engem, de en a tengert nem. kapcsolatunk felemas, egyensulytalan es veszelyes, o elbizakodott es kegyetlen, en kiszolgaltatott vagyok, fuggo. "nevezz meg, mutass meg!", kerlelem, de alig birom elviselni. ulcinj -a hajdani rabszolgapiacos, a kalozkikotos- valami egeszen jo energiaju hely, az ortodox templomkert sokszazeves olajfai kozt nem lepett meg az erzes, de varosszerte is van, ami azert szokatlan.  van egy fenyofas, kicsi noi strand, kenes forrasokkal, holnap ott akarok lenni, elvisznek, ertem jonnek, szeretni fogom, ott leszunk sok nok, es a tenger, aki ferfi, mindenki ferfija, es majd csak magyaraz, meg szembesit, meg oktat, valamit meg is hallunk majd belole, amennyit meg elbirunk. valami okos es reszletes szeltankonyv kene nekem ide, most azt hiszem, tobbet is erthetnek ebbol a simogatasbol, ami epercben jol ismeri erogen zonaimat, ugy banik velem, de mindjart belem marnak a homokszemek, amiket a bojana hoz a fekete hegyekbol.

se lenne eleg

amikor a nap mar vizszintesen sut, akkor a csukott szemhejam mogott latom, hogy arnyak mennek el, de azt nem lehet megmondani, ferfi e vagy no. es ilyenkor mar kesodelutan, es en lepedobe csavarom magam, es azt jatszom, egy hulla vagyok, es az nem mutat jol a tengerparton, de arra gondolok, kicsit azert vicces hulla, mert kalap is van a fejen, meg konyv a hasan. belealszok tortenetekbe sajatba is, meg maseba is. elhoztam egypar nyarisebem a tengerhez kikezelni, nem sulyosak, szunyogcsipesek, aztmondhatnam. lattam, ahogy jottunk, egy borzalmasan szines-szagos vurslit, oda el kell mennem mindenkeppen, cellovoldes, sokbodes, korhintas, igazi, hogyanmagyarazzam. "kene nekem egy hajo", azthittem, csak gondoltam, de ki is mondtam, "persze, meg szamar kene, meg oriasnyul, meg feketemacska" mondta ferjem, es mint aki megertette vegre, hozzatette, "neked a noebarkaja kell". "se lenne eleg" gondoltam, de ezt mar tenyleg nem mondtam ki. a reggelinel van az a tyukocskas majkrem, amit ugy szeretek, de csak itt szeretem, minthogy tonikot is csak itt iszok, otthon sosem, pedig azt mindenhol szeretem. es van a szvetlana, orosz egyevesforma, kicsi copfocskakkal, es masok, kiket meg nem figyeltem meg, mert mindig elalszom. igy van itt az adabojanaban, meg meg sokmashogy, es ekezetek nelkul, nincs itt semmi felesleges ekesseg, tenyleg.

azért

mert már ősz is volt, pedig elkészült a kispadom, hiába a balatont mondtuk, mert délről jött a meleg, és balkánillata volt, hogy tudjak egésznap aludni, mert az a kétszem fügénk úgysem fog beérni, mindezekért kell elmenni most gyorsan adabojánába.  odáig a vonat se visz, sósízű főleg. van az az öregtemplom a szamaras ikonnal, meg a vénolajfával. valamikor láttam szamarakat, kiszálltam az autóbol, mentem feléjük, és eltűntem az árokban, mutatványos egy dolog volt. van egy szamaram, nemrégóta, és soseláttam, megszokni se tudom, hogy van, hogy nincs, de ez olyan hosszútörténet, és négyóra múlva elindul a menetrendszerinti autó, hogy már nincs időm elmesélni, eléalszom az utazásnak, menni fogok már álmomban is.

hogy vagyok

"nem szemétdomb ez, nincs miért szégyenkezzem. irigyeim lehetnek csak. a veszélyt meg mindig szerettem, lesni, moccanni, nekilódulni, ugrani, visszafutni, és hallgatni, hogyan dobog a szívem a fülecskéimben, behúnyni a szemem, és csak érezni, hogy vagyok, feszes kis izmaim az irha alatt. aztán, amióta a tökinda is kanyarog a dombon, mint napernyő alatt, heverek el a kerek levelek árnyákában, erőltetnem kell, el ne bóbiskoljak, mert arra én is azt mondom, felesleges vakmerőség lenne. különben az inda ingerel az elrágásra, de még tartom magam" - gondolta a szépbarna rágcsáló, oldalrafordult, mellsőit előrenyújtotta, és elaludt. különös rémálma volt, színesmacska vitte be a házba, puhaszőkenő újongott, szomorkodott felette, orrát egészen közeldugta orrához, ahogyan csak a rövidlátók szokták, és azt mondta: "nem voltál jóhelyen, mondtam én már neked, gyöngyszeműkicsiállat."

vasárnap

telefonbamondja, hogy "menj haza, drágaöcsém, ne maradj ott, minek ott ülni mellette", én meg fáradt vagyok és türelmetlen, azt kérdezem tőle,"miért, anyám, miért mondod ezt neki, te is egyedül akarsz majd meghalni?", azonnal rávágja, "én egyáltalán nem akarok meghalni", és akkor  nagymama megkérdezi, hogy "hányórakor történt meg?", és akkor anyám is türelmetlen lesz, "még nem történt meg, anyuka", én meg rágcsálok egy csirkecsontot, pedig sosem szoktam, és arra gondolok, hogy nem tudom varrógéppel felvarrni a csipkéket a párnahuzatra, mert elcsúszik, kézzel kell majd, és zavar a szürcsölés, nem nézek fel a tányérból, csak mikor nagymama újra megkérdi, "mikor történt meg?", akkor, és felelem, "még nem történt meg, nagymama, még nem", "ja" mondja ő, "csak olyan rossz érzésem van, mert tizenegy éve lakom abban a házban, és délelőtt kiszámoltam, tizenegyen meghaltak azóta", és sorolja is, de nem a halottat nevezi meg, hanem a relációkat, hogy kinek a férje, szerelem, menye, lánya, és ezt értem, csak az számít, ki gyászol, "kéri valaki a zúzáját?", kérdezi anyám, "inkább az egyik lábát, kislányom", mondja a nagymama, "olyan itt, mint egy palotában, igazi lakoma, csak hálát adok, hogy ezt is megérhettem" de ezt már nem is mondja, szinte énekli, "el akarok mosogatni", mondom magamban, "mindent, mi szennyes, mi bekoszolódott ebben a kilencven évben, és a mosogatóvizet majd egy széles mozdulattal önteni az udvarra, de nem itt az agyagon, ott a gyerekkorom nagymamánál a homokon, ahol bugyogva szívja el a föld, kis lyukak maradnak utána, és beülni a hintába, amit nagyapa csomózott az eperfára, ez huszonötévvel ezelőtt történik meg, és minden másképp lesz, mint lett" gondolom, és nagyszerencse, hogy nem bőgöm el magam, bele a húslevesbe.

sincs olyan sok

aztánmeg budapesten sincs olyan sok furcsaság, egy öregember lepkehálóval, egy vödör őszibarack gazdátlan a járdán, két férfi várakozik a kisföldalatti egyik megállójánál, szinte egyszerre érkezik meg két nő egyforma kendővel a nyakuk körül, de senki sem vesz észre semmit, párosoldalon esik, páratlanon süt, a gozsduudvarban elsírjamagát egy asszony, egy férfi vígasztalja, papírt és tollat vesz elő esőkabátja alól, átnyújtja, és a könnycseppeket az arcáról szájával szedegeti össze, egy kiskutya megugat egy pocsolyában ázó zsömlét, és egy lány egy válogatottversekkötetméretű telefonnal megy át a piroson, a trolibusz rákiabál, de ez is csak én voltam.

majdnem

féltem. kerestem az esőszagot abban az elpuhult éjszakai kertben, de úgy el voltam foglalva fűszálakkal játszani, hogy véletlen még olyat is kimondhattam, mit nem kellett volna. féltem. ahogy kitárva minden ablak, ki-be járt a ház, és a kert egymásba, én meg ágyatvetettem, és azt gondoltam egy kevés eső megcirógatja a földet, úgy koporog majd, hogy elringat. féltem. villámcsattant álomban vagy ébren, a házban, vagy odakint, énbennem, csak elképzeltem. féltem. honnan ez az égettfaillat, honna ez a sok vibráló fény, kié ez az éjszaka? féltem. kucorogtam, "ne bocsáss el, kicsi bátyám", számotvetettem, ki van, ki nincs, de mindig eltévesztettem, ha bebődült egy dörgés, halkan mondtam csak egy vállgödörbe bele, jaj-jaj-jaj, és kezdhettem előről a számítást. féltem. és ha becsuknánk az ablakokat? és ha kicsuknánk a vihart? szaladj, hát, aztán gyorsan ide vissza! ez olyan mint egy bárka itt, csak nyugton maradjunk, ha éppen csak tíz ujjak mozdulnak, még fel nem billen ez a menedék. féltem. dióillat ez már, nem sütemények, kalácsok, a diópucolás illata, vagy egy diótevett száj csókja, mondjuk, nyárimelegben, mondjuk, szomjazva. féltem. vihar volt, mondom, milyet még sosem láttam. féltem. úgyképzeltem, kint vagyok, sem irányt nem tudok már, sem célt, csak megpörget az égzengés, csak kivilágít egy villám, és mint egypár állóképben, egy albumot rak össze énbelőlem ez a vihar, megnézhetemmagam. féltem. majdnemhajnal, majdnemszerelem, majdnembelehalok. féltem. ha majd elcsendesedik odakint, hozzá kell csendesedjen idebent, máskülönben fellármázom a világot. féltem. kicsi kapcsolókat egyujjal, székreállva lehet tologatni, biztosíték, már a szó is megnyugtat, telistele kéne rakjam magam ezekkel a kicsi berendezésekkel, időben kiold, még ha nem is jelez előre, de kiold. féltem. hogy hogyan lehet ilyen langyos és nyugodt a reggel? féltem. éjszaka nem volt szabad látnom, hogy megégett a diófa, hogy leszakadt a kérge, és most csak könnyezik és vérzik. féltem. nyárireggel fogalalta keretbe, így csak felszisszenni kellett, nem kellett a kezembe harapjak, és csak nézni, bámulni, villámcsapás, villámcsapás, suttogni. félek.

nagyon

az se baj, hogy meghalt az öregferibácsi, hintón ment el, láthattuk volna, ha nem vakít úgy az a fényes lovaglócsizma a lábán. bele lehet halni ebbe a kajszibarackos júliusba igenkönnyen, ragacsosnyár, mindent öszeken. hogyisvan? ilyentájban jut  eszembe az ősz? valamikor mostanában. az aratás miatt is, meztelen földek, mint egy elefántcsorda, vonultak a teherautók púposrarakva. fölugrani a lóra, leszállni a lórol csak lendületből lehet, akkor megy. lendületből bármit. annélkül semmit. egylevegővel. egyszuszra. olvasni, írni, szeretni se kéne másképp. élni, halni is így. ez a nyár is leginkább a combomon csorog le, bokámra ragad aztán a kerti por is, meg a városi, este ledörzsölöm. néztem a lábakat a villamoson, nem szürkék, valamit én csinálok másképp, és húztam magamalá gyorsan mindkettőt, úgy szégyenkeztem, hogy koszos vagyok. annyira enyém ez a nyár, amennyire összeken. nagyon.